Miért engedi Isten?

Minden, ami történik, az Isten akarata? avagy hatalmi viszonyok a földön

2019. május 19. - parousia

pdf letöltés

 

Bevezetés

 

Napi szinten találkozom beszélgetésekben, hogy minden úgy van/lesz, ahogy Isten akarja, ahogy előre elhatározta.
Hadd hozzak ide néhány tipikus mondatot, amikkel valószínű mindegyikünk találkozott:
- „Isten adta a betegséget és ha úgy dönt, akkor meggyógyít, de ha nem akkor az ő akarata, hogy szenvedjek.”
- „Az Úr hagyta, hogy elváljatok, és ha akarja, akkor majd visszajön a párod.”
- „Isten akarata, hogy szegénységben éljünk, mert így alázatban tart.”
- „Miért engedte Isten, hogy XY keresztény testvérünk skizofrén legyen?” (a kérdés tegnap hangzott el)
- stb.

Mindegyik mondatban az a közös, hogy a rossz dolgok Isten akaratával összhangban, de minimum jóváhagyásával történnek. Mindennapos a Jób könyvére való hivatkozás. Sokan ebből azt vezetik le, hogy a Sátán az Isten láncon tartott harcikutyája (ez állítólag Luthertől származik), akivel elvégezteti a piszkos munkát (ez utóbbit már én teszem hozzá).
Karikírozva így néznek ki a mennyben a mindennapok: Istenhez érkezik egy adag aláírandó papír, amelyeken az ördög tervei, csapásai szerepelnek. Isten előveszi ez első papírt, amire az van írva:
„K. János, szívelégtelenség”. Erre az Úr Isten összeráncolja a homlokát és azt mondja: „Ő már eleget szenvedett, ezt nem teheted meg.” - és bedobja a kukába, a beterjesztés elutasítva, fellebbezésnek helye nincs. Azután jön a következő cédula: „N. Andrea, anyagi csőd”, Isten erre azt mondja: „Végülis így közelebb kerül hozzám” - és rástemplizi a „jóváhagyva” feliratot és így tovább, mint egy igazgató: aláír vagy visszadobja a beadványt. Mindeközben itt a földön János testvérünk éli tovább változatlanul világát, míg szegény Andreát kirúgják a munkahelyéről, és nem tudja tovább fizetni a hitelét, minek következtében elárverezik a lakását, majd az utcára kerül az egyedül nevelt fiával.
Elsőre elkezdünk tiltakozni, hogy Isten nem lehet ilyen kegyetlen, pedig minden nap találkozunk nehéz sorsú, olykor tragikus életekkel, és ha nem is a fentiek szerint fogalmazzuk meg, de ez a kialakult nézet domináns az egyházban.
Katolikustól protestánsig, antikarizmatikustól karizmatikusig jellemző az a megközelítés, hogy minden, ami történik, az az Isten akarata, akár jó, akár rossz, akár áldás, akár átok. Olyannyira így van ez, hogy aki ezt kétségben vonja, arra rásütik, hogy az Isten mindenhatóságát, szuverenitását kérdőjelezi meg. Ideje leszámolni ezzel a „Szent Tehénnel”, ami véleményem szerint rettenetes képet fest Istenről. Ha egy földi apa olyanokat tenne, mint amit sokszor mi Istenről gondolunk, akkor joggal börtönbe zárnánk.
Járjuk egy kicsit körbe ezt a kérdést úgy, ahogy talán sokan még nem gondolkodtak el, hogy mi is történt a teremtéskor és utána.

Isten mindenható?

Már a kérdés is istenkáromlóan hangzik, pedig Isten mindenhatóságával kapcsolatban érdemes egy-két dolgot végiggondolni. Az, hogy Isten szuverén, azaz mindentől és mindenkitől független, senki által nem befolyásolható természettel rendelkezik, az vitán felül áll, ugyanakkor a mindenhatóság kérdése egy kicsit összetettebb. Nem kívánok filozófiai fejtegetésekbe belemenni, de könnyen belátható, hogy vannak olyan akár emberi vagy isteni tulajdonságok, amik egymást kizárják. Nem lehet valaki egyszerre becsületes és hazug, hűséges és hűtlen vagy igazságos ugyanakkor igazságtalan. Ebből a logikából következik, hogy Isten lényéből adódóan bizonyos dolgokat nem tehet meg. Mivel azt állítja magáról, hogy sohasem hazudik („ ...lehetetlen, hogy Isten hazudjon …” Zsid 6,18), ezért „nem tud” hazudni. Mivel igazságosan ítél („Igaz bíró az Isten.”  Zsolt 12,7), ezért soha nem hoz olyan ítéletet, ami nem korrekt. Ebből könnyen belátható, hogy az Isten mindenhatóságát nem lehet elvtelenül hivatkozási alapnak tekinteni, mert Ő hűséges önmagához: soha nem tesz olyat, hogy ígér valamit feltétel nélkül, és utána meggondolná magát. Különben hogyan bízhatnánk benne, ha egy kiszámíthatatlan szeszélyes, önellentmondásos valaki lenne. A következetlenség emberi tulajdonság, Isten erre képtelen, ezt fontos az elején leszögezni.

Ádám és Éva

Mint sok esetben, a tiszta látás érdekében vissza kell térnünk az emberiség hajnalához, és részletesen meg kell nézni, mivel is lettünk anno megbízva:

Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Azután megáldotta őket Isten, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen!” (1 Móz 1,26-28)

Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak.” (Zsolt 8, 6-9)

A lényeg, amiből minden további következik, itt van leírva: Isten az embert nem csak megteremtette, hanem rábízta a földet, ugyanannak mintájára, mint ahogy Isten uralkodik a mennyben, ugyanúgy az ember uralkodik itt a földön. Ennek a földnek az ura az ember. Elsőre ez meghökkentőnek hangzik, de Isten nem elhamarkodottan mondta, amit mondott, hanem így határozott saját akaratából, hogy itt a földön úgy történnek a dolgok, ahogy az ember irányít. Természetesen nem Istentől függetlenül. Az ember függőségre lett teremtve, és Istennel megbeszélve, az Ő útmutatásával, Vele élve, de az ember gazdálkodhatott a föld javaival. A Zsoltárok könyve azt mondja:

“Azt mondtam ugyan, istenek vagytok, a Felséges fiai mindnyájan” (Zsolt 82,6)

Isten az embert a föld istenévé tette, nem Istennel egyenrangúvá, aki felett nem áll senki, hanem kis „i”-vel a föld istene lettünk Isten mintájára, képmására. Gondolhatnánk, hogy itt valami költői túlzást vetett be a zsoltáríró, de könnyen elvethetjük ezt a feltételezést, mivel Jézus maga hivatkozik erre a versre, amikor a farizeusokkal vitázik. Lásd: Jn 10,34-35.
Mi következik mindebből? Isten - mai, divatos szóval - delegálta a föld irányítását az embernek. Nem azért, mert nem volt rá kedve, ideje, energiája (egy mai főnök ezért delegál), hanem örömét lelte abban, hogy az ember az ő dicsőségére alakíthatja a földet vele teljes egyetértésben és harmóniában.
A hierarchikus viszony így nézett ki: Isten -> ember -> föld (beleértve az állatokat, növényeket ...)
Ezt a megbízást Isten nem kötötte feltételhez, így soha nem vonta vissza, soha nem másította meg, annak ellenére, hogy a Sátán az emberen keresztül befolyást szerzett, ami miatt a fenti harmónia felbomlott. Az ígéret, az ember uralkodása visszavonhatatlan, megmásíthatatlan.

Itt fontos az előző részben fejtegetett „mindenhatóság”. Ha mi lennénk Isten, a bűneset után valószínű visszavontuk volna az uralkodási jogot, mivel nem jól bántunk a ránk bízottokkal, de Isten nem ilyen:

„Nem szegem meg szövetségemet, nem másítom meg, ami a számon kijött.” (Zsolt 89,35)

A Sátán „teremtése”

Ebben a fejezetben azt nézzük meg, hogy jött létre a Sátán és hogy szerzett befolyást a föld felett.
Két egymással ellentmondó elképzelés van azzal kapcsolatban, hogy mikor és hogyan lázadt fel a Sátán Isten ellen.
Az egyik szerint a föld, de mindenképp az ember teremtése előtt Isten dicsőséges teremtménye szembeszállt teremtőjével. Ezek után a Sátánná vált lázadó angyal birodalma a föld lett, amiből következik, hogy az ember teremtésekor már valamilyen formában a Sátán egy fenevadként itt ólálkodott Ádám és Éva körül. Az én környezetemben ez a nézet a legelterjedtebb. A gondom a következő ezzel az elképzeléssel: Nem találunk rá még csak utalást sem az Igében, hogy a Sátán a föld teremtése előtt fellázadt volna, valamint nem „életszerű”, hogy Isten megteremti szeretett gyermekeit egy olyan helyre, ahol „egy kertben focizik” vele maga az ördög. Ez olyan, mintha egy szerető apa kiküldené a gyermekeit játszani a kertbe, de tudja, hogy ott van egy vérszomjas ragadozó, aki alig várja, hogy lecsapjon a kis srácokra.
Van egy másik magyarázat, ami számomra sokkal elfogadhatóbb. Ennek van igei alapja, valamint a Biblia által elénk tárt istenképbe is jobban beleillik. Eszerint Isten megteremtette az embert, ahogy az előző fejezetben láttuk, és rábízta a földet, hogy uralkodjék, ami azt jelenti, hogy az történik a földön, amit az ember akar. Isten a szellemvilágban is elhelyezett különböző teremtményeket saját maga dicsőségére, és az ember szolgálatára is. Annak idején az ember ugyanúgy mozgott a fizikai szemmel láthatatlan világban, mint a láthatóban. A teremtő Istennel is beszélgetett, ahogy sétálgatott az édenkertben (1 Móz 3,8) Volt egy ilyen szellemi teremtmény, akiről Ezékiel könyvében olvashatunk:

”Emberfia! Kezdj siratóénekbe Tírusz királyáról, és mondd róla: Ezt mondja az én Uram, az ÚR: Te voltál a mintakép, tele bölcsességgel, tökéletes szépség Édenben, Isten kertjében voltál, mindenféle drágakő borított: rubin, topáz és jáspis, krizolit, ónix és nefrit, zafír, karbunkulus és smaragd. Aranyból készültek foglalataid, és a rajtad levő vésetek teremtésed napján elkészültek. Kiterjesztett szárnyú, fölkent kerúb voltál. Isten szent hegyén helyeztelek el, tüzes kövek közt járkáltál. Feddhetetlen életű voltál teremtésed napjától fogva, míg álnokság nem találtatott benned. Bősz kufárkodásod közben megteltél erőszakkal, és vétkessé lettél. Azért száműztelek Isten hegyéről, és elkergettelek, te kiterjesztett szárnyú kerúb, a tüzes kövek közül. Szépségedben felfuvalkodtál, rosszra használtad bölcsességedet a fényűzés kedvéért. Ledobtalak hát a földre, látványossággá tettelek a királyok számára. Sok bűnöddel, álnok kufárkodásoddal meggyaláztad szentélyeidet. Azért tüzet gyújtottam benned, és megemésztett téged, hamuvá tettelek a földön mindenki szeme láttára. Akik csak ismertek a népek között, szörnyülködnek rajtad. Rettenetes véged lett, nem lesz belőled soha semmi!” (Ez 28,12-19)

A 28. fejezet Tírusz királyáról szól, azonban a 12. verstől következő szakaszokból egyértelműen kiderül, hogy túlmutat egy földi király pályafutásának leírásán. A leírás szerint a Sátán, aki már nem a barátunk, ebben az életszakaszában még egy csodálatos, feddhetetlen kerub volt Ezékiel szerint, akit Isten az Édenkertbe helyezett. Pontos munkaköri leírást nem olvasunk, tehát nem tudjuk egész pontosan, mi volt a feladata. Sokak szerint dicsőítő főangyal volt, amit a fenti leírás is megerősít. A gondolatmenet szempontjából fontos megjegyezni, hogy az ördög jogelődje az Édenkertben még a bukás előtti állapotában, teljes dicsőséges mivoltában volt jelen. Itt vetődik fel a kérdés, hogy lett Luciferből Sátán, hogy lett e világ istene? Ezékiellel párhuzamban egy másik nagy próféta is írt pár verset a témában:

„Jaj, leestél az égről, fényes hajnalcsillag! Lehulltál a földre, népek legyőzője! Pedig ezt mondtad magadban: Fölmegyek az égbe, Isten csillagai fölé emelem trónomat, odaülök az istenek hegyére a messze északon. Fölmegyek a felhők csúcsára, hasonló leszek a Felségeshez! De a sírba kell leszállnod, a gödör legmélyére. Akik csak meglátnak, rád csodálkoznak, elámulnak rajtad: Ettől az embertől reszketett a föld, ettől remegtek az országok? Ez az, aki pusztává tette a világot, lerombolta a városokat, és nem engedte haza a foglyokat?” (Ézs 14, 12-17)

Ézsaiás itt Babilónia királyáról beszél, majd Ezékielhez hasonlóan, prófétai módon a leírás nagyobb dimenzióba vált: Lucifer (a fényes hajnalcsillag) féltékeny lett Istenre és olyan akart lenni, mint a Felséges teremtője, amire ma azt mondanánk, a fejébe szállt a dicsőség, elszállt magától, nagy lett az arca. Ugyanakkor elég okos volt és jól felmérhette az erőviszonyokat, hogy egy Isten elleni frontális támadás esetén biztosan megsemmisülne, még akkor is, ha az összes angyalt sikerülne maga mellé állítania.
A mindenható Istennel szemtől szemben nem volt esélye, ezért furfangos cselhez folyamodott. Elérkeztünk a közismert 1 Mózes 3-hoz, a bűnbeesés című fejezethez, ahol arról olvashattunk, hogy a már szívében fellázadt Lucifer miképpen ejtette túszul az embert, és az ember hogy segített Lucifernek Sátánná változni.
Mit jelent valakit túszul ejteni? Ha tíz kommandós gépfegyverrel rátámad egy pisztollyal rendelkező bankrablóra, biztosan pillanatok alatt ártalmatlanná tudják tenni. Ha viszont a rabló egy járókelőt túszul ejt, akkor a kommandósok nem lőhetnek, mert a túsz élete fontosabb, mint elkapni a rablót.
A Sátán ugyanezt tette, bepalizta Évát, majd Ádám is részese lett az engedetlenségnek, így az ember bűnrészes lett, viszont a Sátán tudta, hogy Isten nem fogja elpusztítani a maga képére formált embert, mert annyira szereti. Isten igazságosságából véleményem szerint az következne, hogy vagy elpusztítja a lázadó Lucifert és vele együtt az első emberpárt, vagy mindkettőt hagyja, hogy viseljék a következményeket, és majd később lesz végleges megoldás a kialakult helyzetre.
Mi történt a bűnbeeséskor?
Röviden és tömören a dicsőséges Lucifer Sátánná változva befolyást szerzett a föld felett az ember segítségével.
Lucifernek korábban semmi hatalma nem volt. Nem véletlen, hogy nem egy elefánt formájában rontott rá az emberekre, mert erővel nem tehetett semmit, csak rábeszéléssel: ravasz kígyó formát vett fel, B terv lehetett még a róka, mint megjelenési forma. A terv bejött, az ember önként besétált a csapdába és tettével „megteremtette” a Sátánt. Az ember maradt továbbra is a föld ura, ami teljesen új felállást hozott, hogy ki befolyásolja az ember tetteit. A bűnbeesésig kizárólag Isten hatott a vegetáriánus, nudista emberpárra, akik eddig semmi rosszat nem tettek, viszont a tiltott gyümölcsből való falatozás után már a Sátán (is) befolyást szerzett. Minden rossz ide vezethető vissza. Amikor rossz történik a földön, nem az ördög teszi önmagában, mert az ördög ember nélkül most sem tudna megnyilvánulni, a démonok, gonosz szellemek nem tudnak közvetlenül az embernek ártani. Ha így volna, egyetlen ember sem volna már életben, abban biztosak lehetünk. Minden esetben az ördög veszi rá az embert a bűnre. Ennek a legnyilvánvalóbb formája a démonilag megszállt ember, akit használ az adott gonosz szellem, ugyanakkor önmagában nem tud megnyilvánulni, csak ha valaki felett átveszi az irányítást.
A Mt 8,28-34-ből láthatjuk, hogy a démonok az emberből átköltözve a kondába, a disznók felett vették át az irányítást. Addig a megszállott gadarai rémen keresztül nyilvánultak meg, utána a disznókon keresztül. Önmagukban semmik, csak ha kapcsolódnak valamilyen földi lényhez. Itt a földön egy disznónak több hatalma van, mint egy démoni lénynek.
Természetesen a legtöbb esetben a megnyilvánulás nem ilyen direkt módon történik, az utóbbi egy látványos extrém bibliai példa volt, amikor a sötét erők teljesen átvették az uralmat valaki felett. A legtöbb esetben az történik, hogy az ellenség valamilyen hazugságot juttat az elménkbe, amit az Efezus 6,11 az ördög mesterkedésének nevez. Ad egy gondolatot a gonosz, tüzes nyíl formájában (Ef 6,16), és amint azonosulunk ezzel és cselekedet lett, az ördög rávett arra, hogy az ő akaratát cselekedjük. Néha csak elültet az agyunkban egy magot, ami később gonosz tetté növi ki magát. Vannak olyan ok okozati kapcsolatok is, amiket nem tudunk pontosan nyomon követni: Az „árulás” következménye lett a föld romlottsága, hogy megjelentek ártó vírusok, vérszívó szúnyogok, ragadozó oroszlánok, káros, túlszaporodó gyomnövények stb. Ha betegek leszünk, az nem feltétlenül a saját bűnünk következménye, (az alkoholizmus utáni májzsugor viszont pl. igen). A világ romlottságából adódó következmények nem egyenlő módon oszlanak el ugyanúgy minden emberen. Van, akinek könnyebb, van, akinek nehezebb, anélkül, hogy tehetne róla. Ki mondta, hogy ellenségünk az ördög fair játékos? Az ördög mesterkedéseit ugyanakkor Istenre fogni téves hozzáállás, valahol ez is az ördögi cél része, hogy istenre fogjuk a rosszat.

Bárhogy gondoljuk a Sátán létrejöttét, az kijelenthető, hogy az ember által lett e „világ istene”, a rossz végső forrása nem Isten. A rossz abból fakad, hogy mind Lucifer, mind az ember önálló akarattal létező teremtmények, mert Isten így látta jónak, Isten arra vágyott akkor is és most is, hogy önmagáért, az Ő végtelen jóságáért szeressék, szeressük saját elhatározásunkból az Ő szeretetére válaszként, minden más esetben kényszerből szeretnénk Őt.
(Azt hiszem, kálvinista érzelmű testvéreim legkésőbb most hagyják abba az olvasást.
Nem szeretném itt és most az örök predestinációs vitát megnyitni, ezért erre itt nem térek ki bővebben. A szerző vallja, hogy Isten szabad akaratot adott nekünk, de azt is vallja, hogy az Isten eltervezett akarata végül mindig megvalósul. A dilemmát nem tudom, és nem is szeretném emberi ésszel feloldani (mondd el vonalnak, mi az a gömb), csak elfogadom, hogy a Biblia párhuzamosan mindkettőt állítja. A feloldást Isten végtelen, emberi értelemmel fel nem fogható bölcsességére bízom. A Biblia nem szólít fel, hogy válasszak a kálvinista és az arminiánus hitvallás közül.)

Jézus

Ezek után sokkal érthetőbb, miért kellett Istennek emberré válni: az ember részese volt a problémának, így megoldani nem tudta, amit elrontott. A fenti példával élve a túsz nem tudta kiszabadítani magát, sőt nem csak túsz volt, hanem bűnrészes is. Az ördögi befolyást se ember, se Isten nem tudta megváltoztatni, mivel Istent kötötte, hogy a föld visszavonhatatlanul az ember uralma alá került, aki ezt átjátszotta a Sátánnak. Egy megoldás volt: ha Isten, aki nem része a problémának, emberré válik és visszaszerzi, ami a kertben ellopódott. Jézus, aki egylényegű az Atyával, a Szentháromság Isten elválaszthatatlan része, emberré lett, és áldozatával kiváltott minket a fogságból, amibe önszántunkból kerültünk. Sok verset lehetne idézni, de talán ez fejezi ki a legjobban:

„Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába.”
(Kol 1, 13)

Jézus halálával és feltámadásával visszavette az uralmat a föld felett:

„Jézus pedig hozzájuk lépett, és így szólt: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28, 18-20)

Ezt a hatalmat pedig átruházta azokra, akik az ő nevében hisznek:

„Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében.” (Jn 1,12)

Ebből levonhatunk egy-két következtetést:
- Miért imádkozunk, miért kérünk dolgokat, mikor Isten úgyis tudja, ismeri minden szükségünket?
Isten Jézuson keresztül a benne hívőkre bízta Isten királyságát, ezért mikor kérünk a Mennyei Atyánktól dolgokat a bennünk lakó Szentlélek/SzentSzellem (ki melyik nevet használja) által, akkor élünk a ránk bízott hatalommal, mert Atyánk úgy látta jónak, hogy így működjön az Ő királysága. Nem könyöradományokat, alamizsnát kérünk, hanem elkérjük azt, amit Isten már Krisztusban nekünk ajándékozott (Ef 1,3).

- De most is ugyanolyan rossz a világ, mint Jézus előtt! - hangzik a jogos érv.
Ne feledjük, a hatalom Jézus távolétében az emberé most is olyan módon, hogy vagy az Isten akaratát tesszük, vagy az ördög akaratát. Ebben az időszakban a két királyság párhuzamosan működik úgy, hogy minden hatalom Jézusé, tehát a Sátánnak nulla azaz zéró hatalma van, viszont a megtévesztésen keresztül továbbra is hat a világra hitetleneken és sajnos sokszor a hívőkön keresztül is, amennyiben engednek neki.
Ezért van most is sok nyomor, keresztényüldözés stb, nem azért, mert Isten rosszkedvűen ébredt.
Eljön az idő, amikor a Sátán a megtévesztést sem használhatja, mint eszközt (Jel 20,3) és Krisztus fog itt a földön uralkodni, de arra részre még egy kicsit várnunk kell.

- Másik fontos következtetés, hogy Isten nagyobb, méltóságteljesebb pozícióba helyezett minket az édeni állapotnál. Már nem csak teremtményei, hanem elképzelhetetlen nagy áron kiváltott fiai lettünk mennyei Atyánknak és örököstársai Krisztusnak (Róma 8,15-17). Isten már nem csak velünk lakik, hanem bennünk (1Kor 6,19).

 

Összefoglalás

A bevezetőben felvetett kérdések a fenti eszmefuttatás fényében más megvilágításban kerülnek. Jézus maga jelenti ki, hogy minden rossz az ördögtől származik, viszont Ő ennek az ellenkezőjéért jött:

„A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Jn 10,10)

Aki a rosszért Istent okolja, az az ördög megtévesztésének áldozata lett. Az egész világ története arról szól, hogy Isten jóságát az ellenség kétségbe vonja. Nyilván ezt is fortéllyal teszi, mivel Istent a sátánistákon kívül mindenki alapvetően jónak gondolja. A módszer kifinomultabb, először cselesen azt hinti el, hogy nem annyira jó, mint aminek mondja magát, ezután ez megfogan bennünk, és egyre inkább rombolja a bizalmat Őfelé.
Így volt már az Édenkertben is, ahol azt sugallta, hogy Isten valamitől meg akar fosztani minket, amikor korlátoz a gyümölcsevéssel. Ugyanezt teszi most is: először rávesz, hogy vétkezzünk, mert ugye Isten csak azért talált ki korlátokat, hogy tőlünk valamit visszatartson, majd amikor aratjuk bűneink következményeit, azt mondja, hogy Isten az, aki ránk hozta a rosszat, és már be is sétáltunk a csapdába.
Sokszor mindent Istenre vetítünk ki, ami történik, és nem számolunk azzal, hogy csúnyán be lettünk csapva.
Sok dolog következik még ebből, de az túlfeszítené jelen írás kereteit, amely viszont gondolatébresztőnek hasznos lehet. Köszönöm, hogy elolvastad!
 

 

Függelék: na de mi van Jóbbal?

 

Pár gondolat, illetve tévhit eloszlatás Jób történetével kapcsolatban. Sok mindent belelátunk ebbe a kemény megpróbáltatásba, ami nincs benne:

Az egyik legismertebb és leggyakrabban idézett igevers a Jób 1,21: „és így szólt: Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el. Az ÚR adta, az ÚR vette el, áldott legyen az ÚR neve!”

Sokak igazolásnak veszik Jób fenti mondatát arra, hogy Istentől jött a jó és utána a rossz is, azonban Jób tévedett. Mentségére szolgáljon, hogy nem ismerte az előzményeket, és a Sátánról is sokkal kevesebb ismerete volt, mint nekünk, akiknek rendelkezésére áll a teljes Szentírás. Jób a legtöbb szakértő szerint Mózes előtt élt, csak a „szájhagyományból” meríthette teológiai ismereteit. Nem volt tudatában annak, hogy a Sátán a csapás okozója, kezdeményezője, ahogy olvashatjuk az előzményekben.

Igen, de mégis Istentől kért engedélyt a Sátán, mondhatnánk jogosan:
Sajnos a RÚF fordítást is már azzal a prekoncepcióval fordították, hogy Isten engedélyére van szüksége a Sátánnak, és ezt kivetítjük minden nehézségünkre.
„Mindenét a kezedbe adom, csak rá magára nem vethetsz kezet!” írja Jób 1,12 (2,6 ban szintén)
Azonban az „adom” szócskát a fordító adta hozzá (értelmezett fordítás).
Az eredeti szöveg így hangzik: „mindene, amije van, a kezedben (van)”. Eszerint a vers más értelmezést kap: az ördögnek nem kell külön engedély kérnie, hiszen ő e világ istene, megszerezte erre a jogot korábban, sőt valamiért az Isten avatkozik be, hogy az életét nem veheti el.
Az ördögnek nem kell engedélyt kérnie Istentől, Péter jóval később így ír róla:

“Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el.” (1 Pt 5,8)

Péternek nem volt új a téma, Jézus korábban felkészítette rá:

“Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited…“ ( Lk 22,31-32)

Jézus itt nem azért imádkozik, hogy az Atya ne szolgáltassa ki Pétert a Sátánnak, hanem azért, hogy hitében megerősödőn és ellen tudjon állni (Jak 4,7). Jób ebből a szempontból „rosszkor” született, Jézus még nem járt közben érte, Péter és mi is már abban a korszakban élünk, amikor Jézus hatalmat adott nekünk, hogy „kígyókon és skorpiókon lépkedjünk”, Jóbnak ez nem adatott meg.

Nem szeretném azt állítani, hogy teljesen képben vagyok abban, hogy Isten mikor, milyen módon avatkozik bele a dolgokba. Nem látok bele, hogy mi zajlik pontosan a szellemvilágban, Isten és angyalai, valamint a Sátán és angyalai között, van biztosan olyan dimenziója a történéseknek, amik rejtve maradnak előttünk. Viszont fontos látni ezen írás fentebb kifejtett szempontjait, különben könnyen félrecsúszik az Istenről alkotott képünk. Jób esetében nem Isten volt a kezdeményezője a csapásoknak. Isten megáldotta őt, és egy szóval se utal rá a könyv, hogy Isten terve lett volna a rossz, az ő terve csak áldás volt.

A bejegyzés trackback címe:

https://parousia.blog.hu/api/trackback/id/tr6214835036

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.